HTML

refokomp

Filozófiai gondolatok.

Friss topikok

  • Broki (törölt): Húsvétra is írhatnál lócsóverset (persze ilyen gyurcsányosat). (2009.03.22. 12:45) Kormányváltás 2009?
  • Veszely Andor: Teljes zagyvaság az amit leírtál. Ne kábulj! Ébredj fel!!! (2008.09.17. 08:28) Ez ám a valami....
  • hű nej: Háát ilyen verset! A nőkről! Mondhatom, nem szép dolog! (de ötletes és jópofa) (2008.06.10. 18:50) Ki az úrát nem szereti

Linkblog

Hongkong nem kong

2012.01.28. 23:34 gombi

   Nem bizony! Tele van szorgalmas, nyüzsgő emberekkel, megdöbbentően csodás épületekkel, meghökkentő csodákkal, gyönyörű tájakkal, nekem elhihetik, ott jártam.

   Feleségem unokaöccse tíz éve ott él, régóta hívtak bennünket, végül kötélnek álltunk. Féltünk az utazástól. Hét óra az időeltérés, más a klíma, tájfun, szmog is lehet, sok fenntartásunk volt.

   Az amsterdami város nagyságú repülőtéren szálltunk fel a Cathay Pacific óriás gépébe. Szerencsénk volt, mert a középső négyüléses üléssor egymásután következő sorainak szélső székeit kaptuk meg, a mellettünk levő két szék üres volt.Délben szálltunk fel, amikor Hongkongban már este hét volt. Megkaptuk a vacsorát francia vörös borral, egy kis nyugtatót vettünk be, azután lefeküdtünk. A jó vacsora, a vörös bor, a gép monoton zaja, a gyorsan sötétedő égbolt megtette a hatását, hamar elaludtunk. Reggel hatkor a reggeli illatára pihenten ébredtünk.

   A Check Lap Kok repülőteret a hongkongiak a tengertől lopták el, és akkora, mint egy város. Rokonaink már vártak, örültek, hogy meglátogattuk őket. Az első nap a félelemé és a döbbeneté volt. Magamfajta európai ember, ha magas házat lát, az olyan tíz emeletes, itt a szokványos ház  25-35 emeletes, és ezekből nagyon sok van, hozzájuk képest a magam 160 centijével kicsinek, törékenynek, esendőnek éreztem magam. Úgy éreztem eltaposnak, rám dőlnek, összenyomnak.

   Vendéglátóink elvittek a lakásukra, ami egy 27 emeletes toronyház volt. Már az épület ajtaja is tiszteletet parancsolt, tekintélyes nagyságú volt, üvegébe művészi mintát marattak, kilincs helyett két hosszú csillogó sárgaréz rudat fogtunk meg. Portás fogadott bennünket egy előtérben, ahol bőrrel fedett kanapé, 2 fotel és egy márványlappal fedett asztalka volt élő virágkölteménnyel. A lift ajtaja hasonló volt a bejáratihoz, márvánnyal borították, földig érő tükör volt benne. Nem éreztük, hogy megy a lift, csak amikor megállt a 27. emeleten. Valójában csak 25 emeletes volt az épület, mert a 4.,14., és a 24. emeletet kihagyták, mert abban a 4-es szám szerepelt, és az halált, szerencsétlenséget is jelent. Nagy, kétszintes mintegy 200 négyzetméteres összterületű lakásban találtuk magunkat, melyben egy kis szoba csak a mienk volt. Az alsó szint nyugati és északi oldala a mennyezettől szinte a  padló szintjéig ablak volt, így panorámát láttunk a tenger és a hegyek felé, a kettő között kb nyolc kilométeres sávban voltak az égbetörő, szerintünk felhőkarcoló épületek. Rokonaink azt mondták, ne aludjunk el, mert ha estig nem maradunk fenn, összekeverdik az alvásperiódusunk, nappal aludni akarunk, éjszaka meg nem tudunk aludni. Szót fogadtunk. Kérdezték a véleményünket Hongkongról. Rideg, félelmetes, nem emberi léptékű, ködös, szmogos, nem vagyunk elragadtatva. Lehet, hogy igazságtalanok voltunk, lehet, hogy csak a fáradtság beszélt belőlünk.

   A következő nap busszal, metróval elmentünk egy bevásárló központba, Mongkokba. Magdinak mondtam, hogy nem is olyan bonyolult Hongkong, három nagy egységből áll, meg a tengerből. Nagyon jó a tömegközlekedés, van jó térképem, akár segítség nélkül is elboldogulnák, de Magdi nem szólt semmit. A Tsuen Muni végállomáson bementünk a metróba az egyik bejárón, hogy miért pont azon, nem tudom, mert rajta kívűl még volt négy. Mozgólépcsőn mentünk, aztán egy nagy teremben balra kinyílott a védőajtó majd a metró ajtaja, és máris robogtunk Mongkokba a bevásárlóközpontba és a piacra. A bevásárló központ egy többemeletes , nagyon pazar világítású palota, ami nemcsak sokszintű, de minden szinten a központi terekről elágazások is vannak. A kirakatok és az üzletek fénypompája és árubősége elkápráztatott bennünket, a káprázatot fokozta a rengeteg csillogó márvány. Hamarosan fogalmunk se volt, hogy hol vagyunk. A térkép alig számított, hisz az a városnak csak egy szintjét mutatja, de a hongkongiak fölfelé, lefelé és még a tenger felé is építkeznek. Fölfelé határ a csillagos ég, lefelé talán a forróság a talajban, a tengerben nem is tudom, hogy mi. A nagyobb épületcsoportokat folyosókkal kötik össze, hogy melyiket melyikkel, az rejtély. Ha igazán otthon akarnánk lenni, nemcsak a térképet, de az épületeket is, azok szintjeit, összekötőit, a metróállomások  ki-bejáróit, és még a jó ég tudja, hogy mit kellene ismernünk.

   Miután megrészegültünk a mongkoki plázában, kimentünk az egyik kijárónál, Magdi tudta, hogy onnan a piacra lehet jutni. Miért pont onnan? A piac tökéletes kontrasztja a plázának. Piszkos, rendezetlen, ráadásul nemrégiben égett ki egy épület, ami kárt tett a mellette levő piaci sátrakban, bódékban is. Itt kevés a fény, de sok a szemét, nagy a tömeg, és mindenfajta árút meg lehet kapni, a nagyon márkás árukat és a kopi koppincs silány utánzatokat is. Minden nagy márkát ismernek, adnak eredetit, jó kópiát, és egyszerű kópiát is. Mint minden piacon, itt is meg kell nézni a minőséget, és amihez nem értünk, azt nem szabad megvenni, a nagyon olcsó dolgokat csak ajándékba. Voltam már piacon Magyarországon kívül is például Tenerifén, ahol lényegesen tisztább, rendezettebb a piac mint Honkongban, de mindenesetre élmény volt ott lenni, főleg a kontraszt élménye. Délután négy óra volt, amikor Magdi mondta, fejezzük be, menjünk haza, mert itt nemsokára hatalmas tömeg lesz. A hongkongiak nem otthon élnek. Ellentétben Magdiékkal kislakásban laknak, drága a lakás és a bérlet is, az állami lakásoknak ráadásul kicsik az ablakaik. Egy átlagos hongkongi ember reggel fölkel, iszik egy teát, bekap valamit, aztán irány a munkahely. Reggel zsúfoltság van buszon, metrón, úton, mindenhol. A szorgalmas kínaiak igyekeznek a munkába. Minden munkahelyen van kantin, ott esznek valamit, majd a munkaidő után mennek, de nem haza. Bemennek a bevásárlóközpontba, amik tágasak, fényesek, impozáns üzletekkel vannak tele, éttermekkel, kávézókkal, és az épületszárnyak találkozásánál általában a földszinten színpad van, ahol műsorokat adnak. Mi karácsony táján voltunk ott, énekkart hallgattunk karácsonyi énekekkel, zongora kísérettel. A hongkongiak ezekbe a bevásárlóközpontokba mennek, itt töltik el az estét, itt vacsoráznak. Bár sok étterem, kávézó van ezekben a plázákban, mindegyik majdnem tele van. A kínaiak szeretnek enni, és mivel majdnem mindenkinek van munkahelye, nincs idejük főzni, inkább étteremben esznek a la carte. Utcán, parkban, buszmegállóban nem láttam senkit enni, bár nem tilos, csak barbecu kertekben, vagy kirándulóhelyeken. Kirándulóhely van több is, ezek a városon kívűl vannak, nagyon szép helyeken. Bennünket is elvittek egy ilyen kirándulóhelyre a vízeséshez. A vízesés két hegy között van, egy tengeröböl nyúlik az aljához. Az odavezető út kb a hegy közepén ér véget, lefelé kell menni, hogy a vízesés aljához érjünk. Nem közhely, hogy kellemes hely. Azért szép, mert együtt van a hegy, a völgy, a zöld erdő, a tenger, a folyócska, a sziklás hegyoldal, tisztások, és mindehhez jön a vízesés, nem túl nagy, nem is kicsi, olyan emberi léptékű. A tisztásokon asztalok vannak, az asztalok mellett tűzrakóhelyek. Az emberek ide jönnek, ha elegük van a városból, a zajból, a rohanásból. Sütnek, készítenek, társasági életet élnek. Érdekes szokásuk van, ha a tisztáson van egy család, jön a másik, egymás mellé telepednek, ha jön egy harmadik, az is oda megy, sokan szeretnek együtt lenni. Nálunk ilyen esetben ha egy család a tisztás egyik végén van, a következő a terület másik végébe telepszik, a harmadik mindkettőtől távol.

   Prostitúciót sem láttam, pedig biztos, hogy van, mert az mindenhol van, de itt nagyon diszkréten lehet. Kecskeméten akármelyik kivezető úton megyünk is ki, az út szélén találkozunk egy-két pillangóval. Nem mintha hiányoztak volna, de itt egyet sem láttam. Láttam viszont golfpályát. Kedvenc sportjuk a helyieknek a golf. László is nagy hódolója eme elit időtöltésnek. Ottlétem alatt is ment versenyre. Minden este munkaidő után ment ütögetni a gyakorlópályára, oda minket is kivitt. Én eddig azt gondoltam, a golf amolyan tingli- tangli sport sok külsőséggel, kevés erőfeszítéssel. a gyakorlópályán rájöttem, hogy egyáltalán  nem. A gyakorlópályán elfoglalt egy boxot, ahonnan a különböző ütőkkel gyakorolta az ütéseket, némelyikkel nagy távolságra, akár 200 méterre is ütött, másikkal nem messze, de a pontos célra való ütést gyakorolta, mire letelt az óra, elfáradt, leizzadt, látszott rajta, hogy komoly edzésen esett át. Megváltozott a véleményem a golfról és nem Lászlónak, hanem professzornak, a golftudományok professzorának hívtam.

   Azt gondolná az ember, hogy Hongkong angol, pedig alig találkoztam európai formájú emberekkel, csak kínai volt nagyon sok. Voltak még, főleg hétvégeken filippinók, főleg filippi lányok.Ezek háztartási alkalmazottak, és a Fülöp Szigetekről származnak. Külsőre leginkább a mi roma lányainkra hasonlítanak, és szabad napjaikban kirándulnak, de nem az erdőbe, hegyekbe, hanem a város központjaiba, elegáns negyedeibe. Kartondobozokból elkerítenek egy 3x3 méteres területet, leterítik plédjeiket, kirakják az ételeiket, bekapcsolják zenegépeiket, összegyűlnek négyen-öten, beszélgetnek esznek, isznak, viccelődnek. A járókelők megnézik őket, de nem botránkoznak meg, türelmesek. Hongkongnak ez is egy színfoltja, ha nem is a legszebb. Dohányozni két embert láttam, félrehúzódva titokban, mint amikor kamaszkoromban nagyfiúskodtam. Szégyenkezve nézett rám, nyilván ott nem kedvelik a bagófüstöt.

   Este 10 óra felé mennek haza aludni. Ezek a plázák nagyon tiszták, szinte kínos a tisztaság, a márványpadlón, falakon egy porszem sincs. Egy hónap alatt egyetlen papírzsebkendőt láttam, valószínű valaki véletlenül elejtette, nem bírtam ki, felvettem, betettem a szemétgyűjtőbe, és mindjárt elmentem a mosdóba, ami tágas volt, ragyogóan tiszta, tükrökkel és márványokkal kirakva, egy kis asztalkán élő virágköltemény, minden fotocellás automatikával működöt, csak odateszem a kezem, és jön a folyékony szappan, a folyóvíz, máshol meleg szárító levegő vagy az erős sugarú légborotva, ami megszárítja a tisztára mosott kezet.Ha még mindig kétséged lenne, hogy fertőzött a kezed, egy másik szerkezet alá teszed, ami alkoholos fertőtlenítőt nyom a kezedre. Jó is, hogy ezt teszik, mert  Hongkong kedvez a fertőző betegségeknek. A klímája meleg és párás, a levegőbe kerülő baktériumok, vírusok nem pusztulnak el, sokáig virulensek maradnak. A terjedésnek kedvez, hogy sok helyen sokan vannak együtt, nemcsak a bevásárlóközpontokban, de utcán, metrón, étteremben, a látványosságok színterén, mert látványosság bőven akad, és ezek vonzzák a tömeget.

   A második napon a Pacific Palasba mentünk. Ellentétben a piaccal, vagy a mongkoki  bevásárlóközponttal, itt nem volt tömeg, pedig a látvány még pazarabb volt, mint Mongkokban. Sokszintes épület Hongkong sziget északi partján. A földszinti aulában két emeletig érő három üveg angyal. A sok-sok szint mindegyikén tágas, szuper elegáns üzletek, az egyikbe be is tértünk, Luis Vuiton táska után érdeklődtünk. Természetesen volt, de 8 10 szeres áron, mint a piacon, vagy Mongkokban. Érthető, hogy nem a mi magyar pénztárcánk kedvéért olyan pompásak ezek az üzletek, de a látvány, a pompa mégis elvarázsolt. Csak vizszintesen kellett sétálnunk, függőlesen a mozgólépcső vitt. Bár nem volt nagy tömeg, a néhány órai ámulás és a monoton hangzsongás elfárasztott bennünket, amikor éppen fölvitt a mozgó lépcső a Hongkong parkba, ami tökéletes ellentéte volt Pacific Palasnak. Csend volt, csak a nap világított, nem a mesterséges neonfények, üde növényzet, bokrok, fák, virágok, szinte felüdültünk, megpihent a lelkünk, csobogó patakocska csevegett a park közepén, melyben virágköltemények voltak. Az egyiknek épp a virágok tánca volt a címe. A másik oldalt hatalmas madárröptetőt láttunk vidáman csivitelő madarakkal. Lent a folyó partján egy elhunyt madár volt, megborzongtunk, eszünkbe jutott a 2003-as madárinfluenza szomorú emléke. Közeledett a négy óra, a tömeges tumultus ideje, megpillantottuk Peak Tram állomását, de Magdi figyelmeztetett, azt másik nap. Alkoholt nem ittunk, mégis szédültek voltunk, elkábított Hongkong különleges kontrasztokkal teli csodálatos világa.A következő nap kértük Lászlót, Magdit, pihenni szeretnénk, mert ennyi csodálatos dolgot kis agyunknak rendszerezni, feldolgozni kell, különben bekattanunk. Akkor még nem tudtuk, hogy a java még hátra van, a Peak.

   Ha valakinek kevés ideje van, és elfogadható benyomást akar szerezni Hongkongról, a Peak re menjen fel! Hongkong szíve közepe a sziget északi része és a Kowlon sziget déli része. Itt kevés számban régi épületek is vannak, amiket szinte elnyomnak az égbeszökő felhőkarcolók, amik szinte a világűrig nyúlnak. Az emberek mindig is szerettek magasat építeni már Bábelben is, de érezték, hogy az istenek, de a jó Isten sem nézi jó szemmel az ember által épített magas épületeket, ezért megindokolták: Magas templomot építünk az Istennek, Isten házának magasnak kell lenni, A toronynak magasnak kell lenni, hogy az imára, misére hívó harangszó messze szóljon, A hongkongiak is megindokolták, kevés a beépíthető terület, ezért felfelé kell építkezni, magasba, lehetőleg magasabbra, mint mások. Nos ezeket az égbetörő óriásokat a Peakról lehet a legjobban látni, ami a központ fölé magasodik.

   Lászlóéknál megebédeltünk, bár égtünk a vágytól, hogy menjünk a Peakra, vendéglátóink nem siettek, végül délután négykor elindultunk, 5-re odaértünk, kb egy órával napnyugta előtt. Még világosban láttuk a panorámát. Akárhogy is próbálnám leírni, nem tudnám. A látvány nem tartozik a leírható kategóriákba, csak a helyszíni érzékelés, élvezet adja vissza a látvány lényegét. Lassan lement a nap. A szürkületben az épületek kontúrjai elmosódtak, sejtelmesen olvadó óriás kristályokká váltak. Itt-ott fények gyulladtak ki magukra vonzva a tekintetet, majd mint amikor egy gyönyörű nő, vagy nők estélyre készülődnek, fokozatosan vették föl csillogó estélyi fényruhájukat. Mire beesteledett, minden épület beöltözött fénypompás estélyi ruhájába. Némelyik 10 percenként váltogatta fénygyémánttal ékesített szuperelegáns estélyi ruháját magasbaszökő karcsú királynői alakján. Igen, Hongkong központjának épületei fénygyémántos estélyi ruhába öltözött királynők.

   A látvány után mentünk be Madam Tousseaud panoptikumába. Bár előtte mentünk volna be, nem tudtunk szabadulni a királynői épületek estélyi látványától.

   Mi Hongkong? Nem tudom. Talán egy szerencsés találkozás, talán az amerikai pénz, az angol fantázia, elegancia, tudomány és a kínai szorgalom szerencsés találkozása, ami egy virágzó gazdaságot, egy csodálatos várost hozott létre, ami egyben ország is, hogy csodájára járhasson a világ.

   A látvány után ismét pihenni kellett egy napot, rendet rakni a fejben, az érzelmekben. Arra gondoltam, , a civilizáció, a hatalom, a kultúra, a tudomány a történelem folyamán a nap járását követte, Babilon, Egyiptom, Görögország, Róma, Nyugateurópa, Anglia, majd a Második Világháború után Amerika lett a világ első számú hatalma. A látottak és a történelem alapján úgy érzem, a következő évtizedben ez a keletázsiai térség lesz a világ nagyhatalma, Kína, Hongkong, Japán, Korea. Lehet, hogy nem a hadseregével, erejével, de szorgalmával, fantáziájával, tudományával, tehcnikájával, türelmével mások iránt. Már a pekingi olimpia  is ezt sugallta.

   No még ide tartozik Makaó is. Makaó is az ellentétek városa, országváros. Hajóval érkezve hova is mennénk először, mint a Largo do Senadóra, ami egy szokásos mediterran város főtere.

   Ne higyjétek testvéreim, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel díjat egy hajón nyerte el Noah Bertinus professzortól Makaó nevű kártyajátékon. P Howard, alias Rejtő Jenő összekeverte a dolgokat. Utánajártam, tudom az igazságot. Noah Bertinus professzor miután megnyerte a Nobel díjat, Hongkongba utazott, hogy tanulmányozza Kína ősi fizikai felfedezéseit, de nagyon unta már a kínai ételeket, amikor azt tanácsolták neki, hogy menjen át Makaóba, ott van néhány portugál étterem alias kocsma, ahol európai ízletes ételeket adnak. Ebbe a portugál kocsmába tévedt be Gorcsev Iván is. Mivel zsúfolt volt a kocsma, a tulajdonos megkérte a professzort, engedje meg, hogy az asztalához ültesse Ivánt. Itt ismerkedett meg a két ominózus ember. A kártyajátékot is helytelenül tudta Jenő. A helyszín volt Makaó, a kártyajáték pedig Black Jack. A többi stimmelt. A Nobel Díj átadás megtörtént. Iván legalább olyan örömmel vette át, mint Bertinus professzor Stockholmban. A kikötőben volt Piszkos Fred kapitány hajója és Fülig Jimi is, a hajószakács, régóta ismerték egymást, valamikor együtt matrózkodtak a Rangoon  teherhajón, és nagyon megörültek, hogy összetalálkoztak, még nagyobb volt az öröm, amikor Jimi megtudta, hogy barátja zsebében mennyi pénz van, és milyen módon jutott hozzá. Jimi éles eszével rögtön rájött, a szerencsejátéké a jövő. Meg is alapították Makaó első kaszinóját. Tessék körülnézni, mi lett belőle! Nekem elhihetik, hogy így volt, abban a kocsmában ebédeltem, ahol ez az ominózus jelenet zajlott le a jelenlegi portugál kocsma tolajdonos nagyapjának a jelenlétében. A tulaj portugál nyelven eskü alatt vallotta, hogy így volt.Ha valaki nem hiszi el, szívesen odaviszem, és szembesítem a kocsmárossal.

   Az ebéd után sétáltunk a főtéren. Szép templomokat, nyüzsgő turistákat láttunk, egészen otthon éreztük magunkat, megpihent a szívünk, a lelkünk, az agyunk, kissé megszabadultunk Honkkong monumentalitásától, főleg amikor megpillantottuk a Sao Paulo templomot, aminek csak a homlokzata maradt meg, mert 1835-ben egy súlyos tájfun idején kigyulladt. Csendes, bájos mediterran város emberi léptékkel, jámbor emberekkel. A háttérben egy lótuszvirágra, vagy pálmára emlékeztető hatalmas épület a Grand Lisboa emlékeztet, hogy mégiscsak Hongkong szomszédságában vagyunk, és ha monumentalitásában nem is, de szépségében megpróbál versenyezni Hongkonggal.

   Menjünk át a hídon a Tajpa szigetre taxival, nézzük meg a Venetiant, aminek a területét a makaóiak a hongkongiakhoz hasonlóan a tengertől hódítottak el. Bocsánat a kifejezésért, de majdnem hanyatt estünk. Hatalmas belső tér szobor jellegű dekorációkkal, minden arany színben csillog, és milliónak tűnő kártyaasztalok tele szerencsevadász emberekkel, akik mind nyerni akarnak, mi is szerettünk volna, de nem mertünk kockáztatni, féltünk, hogy Bertinus professzor sorsára jutunk. A hatalmas tér végében egy színpompás bár, az előterében éppen tangóztak művészien, csodálatosan, elbűvölően. Menjünk fel az emeletre! Hoppá! Hol vagyunk? Itt a Canale Grande  mellékága, rajta gondola gondoliéróval, a csatorna partján hamisítatlan velencei palota, felettünk a kék ég. Este 8 kor?Nem, ez egy festett, tökéletes illúziót nyújtó tető, ami a világ legnagyobb belső terét fedi. A fénykép nem tudja visszaadni sem a látványt, sem az élményt, amit nyújt. Azt mondják némelyek, giccs. Bennem gondolatébresztő, érzelmekre ható, ámulatba ejtő, fantáziadús alkotás volt. Ismét lementünk a földszintre, épp akkor vitt beváltani egy férfi egy zsák zsetont. László mondta, most ez az úr milliókat nyert dollárban, de ő sem mert leülni. A Galaxy szállót csak kívülről láttuk, mentünk a Sandba, mert ennyi mindent szárazon nem lehet elviselni. A Mojitó megtette a hatását és a Venetianhoz hasonló pazar környezet. Hamarosan műsort is adtak. Kínai leánykák erotikusnak tűnő táncot adtak elő, kedvesek, szépek, aranyosak voltak, közel ültünk hozzájuk a bárpulton, úgy éreztük, csak nekünk táncolnak, megérdemelték a tapsot. A műsor vége felé a Mojító jó kedvre derítő hatása is csökkent, a főnök kiadta a parancsot, irány a Wynn. Ez szintén egy pazar szálloda sok-sok kártyaasztallal, lélegzetelállító berendezéssel, pompával, de ami előtte volt, az volt a csoda, zenére koreografált szökőkút vízijátéka időnként tűzijátékkal kombinálva. A Mojitó hatása már régen kiment belőlünk, mégis berúgtunk a látványtól.

Sokmindent láttunk Hongkongban, Makaóban, de szegénységet nem. Mindenki sürgött, forgott, költött, szórakozott, vagy éppen munkába sietett, szemmel láthatóan kiegyensúlyozottak voltak, és ez jó érzéssel töltött el bennünket. Nagyon elfáradtunk. Szégyen, nem szégyen, a hajóállomáson lefeküdtünk a padlóra. Senki nem botránkozott meg rajta. Türelmesek. Talán a Lantau szigeten, a hegy tetején trónoló hatalmas Budha táplálja beléjük ezt a nagy türelmet. Busszal mentünk Ngong Pingbe a Polin kolostorhoz. Sokan voltak, de elég nagy tér volt ahhoz, hogy ne legyen tömegiszonyunk. Senki nem sietett, nem türelmetlenkedett, a fényképezésnél tiszteletben tartották a fotózókat. Olyan helynek tartom, ahol megnyugszik a lélek, a sok virág, a budhista Istenek szobrai, templomai és maga a nagy Budha erőt, békét, nyugalmat, türelmet sugárzott. Átgondolva Hongkongot, Makaót, Nagy Budhát, talán ezek a tulajdonságok teszik naggyá az embert, no persze szorgalommal, tudománnyal, fantáziával, technikával együtt. Sokat fényképeztünk. Egyszer megjelent egy tehénke, mintha értette volna, mit akarok, felém fordult azzal az aranyos  jámbor pofájával, kezdtem megérteni, miért szent állatuk az indiaiaknak. Bár magam keresztény vagyok, szimpatikus vallás a budhizmus, természetszerető, türelmes, csak félek, hogy gonosz emberek kihasználják a türelmüket. A vegimix étel bár nem volt bizalomkeltő külsejű, nem volt rossz, édessavanyú,  currys csípős és szója alapú tofu volt. A kínaiak szeretnek enni, és szeretnek sokan együtt lenni.

   Kowlon félsziget déli részén az egyik magas épület 17. emelet ablak melletti asztalánál ebédeltünk kínai étteremben. Ahányan voltunk, annyi félét rendeltünk, mikor kihozták, nem kérdezték, kié ez, kié az, letették az asztal közepére. Mindenki előtt tányér volt, kistálkában fűszeres lé, a másikban szójaszósz. Két pár pálcikát kaptunk, egyiket a szedéshez, a másikat az evéshez. Italnak jázmin teát hoztak. Hogy mit ettünk, nem tudjuk, az étlapra ráböktünk, hisz minden ismeretlen volt, összeválogattuk. Az étel ízlésünk szerint alúlfűszerezett volt, de az asztalra tett fűszerkeverékkel és a szójaszósszal ízletessé lehetett tenni. A desszert egy nagyon fehér, ringlószilva nagyságú édeskés gombóc volt, amit forrón hoztak ki, és a szemünk láttára tették jeges vízbe, így a külseje hideg lett, a belseje forró, igen érdekes gasztronómiai élményt nyújtott. A főételek alapanyaga  csirke, garnéla rák, zöldség volt, de a legkellemesebb a panoráma volt, ahonnan a tájat és a város legszebb épületeit láthattuk. Az adag bőséges volt, bár nem reggeliztünk, vacsora sem kellett.Alkoholt nem láttam, hogy kínai ember ivott volna, mégis jókedvűek voltak az étteremben. Az a tény, hogy sokan együtt vannak finom ételek mellett, vidámmá teszi őket. A kínaiak pálcikával esznek, én is megtanultam, úgy ahogy a pálcikás zacskó oldalán le van rajzolva. Körülsétáltam az étteremben, de szinte mindenki  máshogy evett pálcikával, szinte egyéniségéhez tartozott, ahogyan pálcikázott.

   Tudom, miért akarnak a kínaiak sok gyereket, azért, mert a gyerekek nagyon szépek, az idősök, az idősödők annál előnytelenebb külsejűek. A mellkasuk aránytalanul kicsi, lapos, talán ezért félnek az influenzától, hisz azt a kis tüdőt gyorsan hatalmába keríti a vírus, ami gyorsan légzési elégtelenséghez, és halálhoz vezethet. A félelem miatt gyakran látni arcmaszkos embereket, akár mert betegek, akár mert félnek a betegségtől.

   A hongkongiak azok a kicsik, akik nagyok akarnak lenni. Bár kicsi a területük, nagy a népsűrűségük, a területhez képest sok a lakás, az épületek magasak, és az új épületeket igyekeznek még magasabbra építeni. A hídjaik hosszúak, és igyekeznek hozzátenni, hogy a leghosszabb fesztávolságúak. Legmagasabb épületüket csak a Dubai Pálmaszigeten levő múlja felül.Makaóban, az is Hongkong, csak máshogy hívják, mondják, a Venetian szálloda a világ legnagyobb fedett belső területe, a tökéletes égbolt hatású mennyezet is ezt sugallja. Nem fukarkodnak a szórólapokon, ismertetőkön leírni, hány ezer tonna betonvas, építőanyag lett beépítve pl a Tsing Ma  hídba, hány milliárd dollárba került. Ezek olvasása közben arra gondoltunk, ezek nagyon gazdagok, nagyon nagy tettekre képesek, és akkor eszünkbe jut a Hongkong Parkban levő szánalmat gerjesztő, és némi tiszteletet is parancsoló világháborús katona szobra. Lám az a háború és ez a béke.

   Nem attól félek, hogy Kína, Japán, Korea lesz a következő évtizedben a vezető hatalom, hanem attól tartok, ahogy kezelni fogják a magamfajta nem keletázsiai idegen átlagembert, ha olyan türelemmel és megértéssel mint a Ngong Pingi nagy Budha, akkor nyugodt vagyok, de ha úgy ahogy a Dalai Lámával és a szerzetesekkel, vagy ahogy a Mennyei Béke Terén a diákokkal anno, akkor már nem vagyok olyan nyugodt. Mindenesetre megnyugtató az a tabló, ami a polini kolostorban van, ahol a világi vezetők és a lámák együtt vannak, és végzik az első kapavágásokat a kolostor bővítésének a munkálataiban.

   Hongkongban nemcsak a város, de a táj is nagyon szép. Nem a tengerpart széles autóútján,hanem egy keskenyebb hegyi úton mentünk Stanleybe, ahol a tavak, zölddel borított hegyoldalak, emberi léptékű épületek tették szívet-lelket melengető látvánnyá a tájat. Nagyon jó kontraszt volt a nyüzsgő, zajos, meghökkentő látványú város után. Mi csak a felszínt láttuk, de az is ellentétekkel, ellentmondásokkal volt tele, a mélyebb dolgokat csak elképzelni tudjuk. Érdekes dolog pl, hogy Hongkongban a föld, a telek a Kínai Államé, akik építenek rá, azok bérelik az államtól, így a hongkongiaknak alkalmazkodni kell a kínai hatalomhoz, aki könnyen mondhatja, menjetek, a föld az enyém, de a hatalomnak is alkalmazkodni kell Hongkonghoz, mert tekintélyes haszna van belőle és a város Kína kapuja, kirakata is. Hogy bír együtt lenni ez az ízig-vérig kapitalizmus a kínai szoci szocializmussal, a lenyűgöző látványú város naprakészen csillogó épületei az állandóan kattogó légkalapácsok zajával. Mindenütt építenek, épületeket, utakat mindent, mintha soha nem pihenne a város, vagy dolgozik gőzerővel, vagy szórakozik önfeledten.

   Utolsó nap estjén elmentünk Hongkong szórakozó negyedébe Lan Kwai Fongba. A szokásos koktélunk után elvegyültünk a tömegben. Ott mindenki ittas volt, de senki sem részeg. A koktél csak az alaphangulatot adta meg, a fényszimfóniában pompázó épületek és az emberek arcán levő boldogság látványa adta meg az igazi hangulatot, ami olyan érzés volt, mintha egy nagy óriás gyengéden a tenyerén tartott volna bennünket, közben angol keringőt táncolt volna, de nagyon vigyázott, nehogy elejtsen bennünket. Miközben belefeledkeztünk az éjszakába, előttünk termett a Balalajka bár előterében egy robusztus Lenin szobor.Szása és Natasa fogadott bennünket, bentről a Vörös Hadsereg indulójának a dallama hallatszott. Kedvesen beinvitáltak bennünket, lefényképeztük Lenint, nem mertünk leülni, mert berúgtunk volna, márpedig ebben a látványban nem szabad alkoholtól részegnek lenni, minden érzékünkkel érezni kell a csodavilág meselátványát.

   Mozgólépcső, szállodai porta, lift, gyerünk a 80. emeletre. A szálloda 80. emeletén étterem működik terasszal. Jókedvű, szalonspicces társaság beszélget, nevetgél mellettünk, alattunk, mellettünk a színpompás város nyüzsgésével fényével, titokzatosságával. Így búcsúztunk Hongkongtól. Tiszta szívvel ajánlom mindenkinek, aki csak teheti, életében egyszer látogasson el, ha nem teszi, szegényen hal meg.

   Biztos, hogy bizakodóak, optimisták a hongkongiak, négy esküvőt is láttunk. Szépek voltak a menyasszonyok, koszorúslányok, jóképűek a vőlegények. Nem bírtuk ki, két esetben is megkértük őket, szeretnénk megörökíteni egybekelésük ünnepét. Egyik esetben épp a szórakozó negyedben ünnepelt az ifjú pár és vendégei. A fiú fekete öltönyben, az ara piros mintás selyem ruhában. Szeretik a piros színt.

   Csak jót írtam Hongkongról. Valóban a kis kellemetlenségek eltörpülnek a kellemes élmények mellett. Egy kicsit zavart az állandó zaj a városban, üzletben, utcán, metrón, a hatalmas épületek olykor nyomasztottak, a páradús levegő olykor bágyasztott. A sietős tömeg nem mindig kedvezett a bámészkodni vágyó turistának. Sokszor úgy éreztem, az egész vagyonom el tudnám költeni néhány óra alatt, és ez egy kicsit szomorított is, a légkalapácsok kattogása olykor zavart.A sok építkezés azt mondta, Hongkong még nincs kész.A várost és környékét behálózó sok többsávos, egymásbafonódó autóút, autópálya az eltévedés félelmét oltotta belém. Egyszer közöltem Lászlóval, már megint a lantaui Outlet áruháznál vagyunk. Közölte, egyáltalán nem, Hongkong sziget északi részén. Egy kicsit mindig feszült voltam, beenged e a kapu Octopus kártyával a metró területére. Mit jelenthetnek azok a furcsa betüképek a táblákon. Az emberek mintha angolul beszélnének, de a zajtól, az akcentustól alig érthetően. A lakóépületünk alatt levő kétszintes sok útvesztős garázsban egyszer eltévedtem. Bár sok útbaigazító tábla van angolul, de a sok látványosság miatt ezeket elfelejti az ember. Képtelen lennék a látványosságra is, a tájékozódásra is koncentrálni. Mindenesetre nagy kihívás lenne még egyszer  elmenni három hónapra, sok pénzzel, hat hétig csak tájékozódni, tanulni a rendszert, a várost, az utcákat, a közlekedést, szokni a kínaiakat. Miután minden a kisujjamban lenne, akkor élvezni a látványt a tájat, az embereket, ünnepeket. Talán adódik még egyszer.

                                         Utóirat

   A ház amiben laktunk nemcsak a hegyekre, a tengerre, impozáns lakóparkokra nézett, de közvetlenül alattunk volt egy viskó. A házigazda kutyabarát volt, és kóborkutyákat fogadott be, egyik nap 11-et láttam az udvarában. Vegyes érzelmeim voltak iránta. Szimpatikus volt, mert befogadta az árvákat, de annyira nem illet a képbe a lapos, tákolt, koszos viskó a büszke magas épületek közé. Egyik nap találkoztam is egy ilyen kutyával. Bamba volt, ápolatlan, unott. Az utolsó majsai korcs is ötször okosabb volt nála. Az volt az érzésem, ennek a kutyának nincs lelke, úgy érzi él, de minek. Mindenesetre a látvány jól jelképezte Hongkongot, az ellentétek városországát, ahol minden eladható, és megvehető, talán csak Mao Ce Tung életnagyságú portréja nem  a piaci sátornál, vagy talán az is.

   Néha kirándultunk a Gold Coastra, tiszta volt, senki nem fürdött, a víz 13-14 fokos volt, de a parton levő edzőtéren gyötörte a testét egy kínai. Eszembe jutott, mennyivel többen voltak az étteremben. Alattunk a tengerparton volt egy amolyan szabad strand, ott sem fürdött senki, nemcsak a hideg miatt, de a víz sem volt tiszta. Két csermely is folyt bele, kétes tisztaságú és szagú lét engedve bele, de a parton hamisítatlan mangrove bokrok voltak.

   Többször lementem sétálni, lábat áztatni, megnyugodni, meditálni, gyógyulni a város zajától. A mangrove bokrokon túl barbecue kert volt, ahol tető alatt kőasztalok voltak tűzhellyel, ahol jókedvű kínaiak sütögették  pecsenyéiket, ha tudtam volna beszélni velük, bementem volna hozzájuk, de a kantonit nem értem, és ha közülük beszélt volna is valaki angolul, az changlis, ami nem azonos az oxfordival, de még a majsai tájszólással sem.

   Hongkongban az utak mellett nincsenek parkoló autók, nem szabad parkolni az utak mellett, ha valaki autóval akar menni valahova, elmegy a legközelebbi parkolóházhoz, ott leparkol, és gyalog megy a célhoz. Parkolóház nagyon sok van, nagyobb épületek alatt, áruházak, plázák metróállomások alatt, a földfelszínen csak nagyon kevés helyen. A parkolásért fizetni kell, nem is keveset, László mindig mérgelődött is, kidobott pénznek tekintette, pl Stanleyben négy és fél órai parkolásért 180 dollárt fizettünk, ami közel 5000 forintnak felel meg. Olcsóbb tömegközlekedéssel menni. Nem is lehetne parkolni, nagyon akadályozná a zsúfolt gépjármű illetve gyalogos forgalmat.

   Láttam kifőzdét is, az is élmény volt. A szakács a jobb kezében tartott egy fém szűrőkanalat, a bal kezénél az egyik tálban tészta, a másik tálban gombócok, a szűrőkanál alatt egy fazékban forróvíz. A pincér elétett négy tálkát. A szakács bal kezével villámgyorsan belerakott egy marék tésztát a szűrőkanálba, majd belehelyezte a forró vízbe, majd néhány perc múlva kivette, szétosztotta a tálkákba, utána beletett egy marék gombócot, azt is a forró vízbe, majd azt is szétosztotta, a pincér elvitte a tálkákat, újabbakat tett a helyére, ez gyorsabban zajlott le, mint ahogy most leírtam. A kifőzde tömve volt, szerintem nem lehetett túl drága. Valószínű előfőzött rizstészta lehetett, amit frissen átforrósított, a gombóc meg húsgombóc. Olcsó, gyors egytál étel lehetett, jól lehetett tőle lakni különösebb gasztronómiai élvezet nélkül. Ez is Hongkong.

   Ajándékba szeretnék venni jó minőségű kopi Breitling órát. Ezt mondta Magdi egy piaci árusnak Mongkokban. a férfi elkísért bennünket egy koszos öreg épület vasajtóval zárt kulipintyójába, a szoba nem volt 8 négyzetméternél nagyobb, benne emeletes ágy, egy asztalon sok koppincs óra, az ágy alatt meg Louis Vuiton hamisított táskák, nagyon sok. Sem az órákat, sem a táskákat nem lehetett megkülönböztetni az eredetitől, de az eredeti felénél, harmadánál kevesebbért meg lehetett venni. A szobában volt még egy  egynégyzetméteres zuhanyozó. Hogy csinálják, hogy nem, hogy koppintják, rejtély. Ezeket a kópiákat, amik valódinak tűnnek, nem szabad árulni, ezt csak biztosnak tűnő vásárlónak félrekísérve, zárt ajtók mögött lehet eladni. Semmiféle írásos bizonyítékot nem adnak hozzá. Én is vettem egy Breitling órát, szerintem olyan, mintha a Venetian szállodában kaszinóztam volna. Nyertem, vagy nem. Amivel biztos nem faragtam be, az egy dugóhúzó. Úgy működik, hogy injekciós tűszerűséget átszúrunk a dugón, azon levegőt pumpálunk a palackba, ami impozáns pukkanással kilövi a dugót. Előttem kipróbálták, otthon én is kipróbáltam.Még nem láttam ilyent. Sok helyen lehet gyémántot vásárolni. Jó minőségű, garantált, de nem olcsóbb, mint nálunk. Bementünk négyen egy ékszerüzletbe, készségesek, türelmesek voltak, teát adtak, de nem vettünk, ha vettünk volna szerény vagyonunkat is otthagyhattuk volna.

   Látogatóba visszamennék Hongkongba, de nem laknék ott. A zaj, a nyüzsgés, a klima, az erős kontraszt, a nagyfokú idegenszerűség zavarna. Ha valaki egy ilyen felhőkarcolóban súlyosan megbetegszik, hogyan közelíti meg a mentő, az orvos! Legalább 10 perc, amíg a helyszínre ér, de kedvezőtlen körülmények esetén ennek többszöröse is lehet. Két portán kell átmenni, az legalább 10 perc, ha nincs ott a lift várni rá, az öt perc. Pontos információ és kedvező körülmények esetén is 25 perc múlva ér az orvos az életveszélyes beteghez. Ilyenkor ez nagyon sok idő. Minden anyagot, eszközt nem lehet felvinni a lakásba, komoly helyszíni ellátást a Rokoban  lehet folytatni, a beteg odajuttatása újabb 10 perc. Ha Hongkongban laknék, minden este imádkoznék Budhához, Jézushoz, hogy ne kerüljek ilyen  kiszolgáltatott helyzetbe.

   Megkérdeztem Lászlót, mi a helyzet. Itt két kultúra találkozik, az angol és a kínai. Mennyire veszik át egymás kultúráját? Ha hozzánk akárhonnan betelepül valaki, előbb-utóbb alkalmazkodik, megtanulja a nyelvet, jó néhány  szokásunkat átvesz. Azt mondta, a kínaiak valóban átvesznek néhány angol szokást, de az angolok jóformán semmit, legfeljebb egy-két külsőséget. Azért az ellenkezőre is van példa. A lakástulajdonos bérlőjelölteket küldött, mert Lászlóék költözködés előtt álltak, megláttak egy világítótestet, amiből sok hegyes, szögletes tüske állt ki. A kínaiak mondták, távolítsák el a lakásból, mert az szerencsétlenséget hoz. Eltávolították. László nem tudott olyan angolról, aki tudott volna kínaiul, de sok kínairól tudott, aki beszélt angolul. Hiába, a Második Világháborút az angol nyelvterületűek nyerték meg, angol nyelvhegemónia van a világon. Már megint pajzán gondolatok támadtak bennem. Most is, ha nem is háború, de átalakulás zajlik, és ennek az átalakulásnak a kínaiak lesznek a győztesei. A világ népei vagy szegények vagy eladósodottak, egyedül Kína, akinek van pénze, és ad is kölcsön, de a kölcsönnek feltételei vannak, a győztes diktál, a hitelező diktál. Angolul is nehéz megtanulni, kínaiul még nehezebb. Mi lesz akkor, ha a kínaiak azt mondják, mi jól megértjük egymást, egyéb népekkel nem akarunk beszélni, ha valaki beszélni akar velünk, tanulja meg a nyelvünket, írásunkat kultúránkat, alkalmazkodjon hozzánk! Ha fiatal és nagyon ambiciózus lennék, talán odaköltöznék.

    Mit szerettünk volna még Hongkongban? Beszélni olyan kínaival, aki ismeri Hongkongot, ő hogy látja, milyenek az angolok, milyen a hongkongi rendszer, milyenek ők maguk, hogy látják ferde szemmel a világot, egyáltalán tudnak e arról, hogy léteznek magyarok. Csodálkozom, hogy 10 éve élnek kint Lászlóék, de nincs kínai barátjuk, aki szimpatikus lenne számukra, akivel eszmecserét lehetett volna folytatni. Szerettünk volna megnézni egy kínai színi előadást, ahol szavak nélkül zenével, mozdulattal, díszlettel, mimikával meséltek volna történeteket, talán meg is értettük volna.

   Úgy távoztunk Hongkongból, mint egy ünnepi ebédről. Szép volt, jó volt, de elég volt, nem lenne jó mindennap, majd legközelebb. Még utoljára ízelítőt kaptunk Hongkongból, a Chek Lap Kok repülőtérről. A gépünkhöz a negyedik emeleten kellett becsekkolni.Elképesztő sokemeletes reptér. Persze a kapu nem ott volt, hanem 4 km-rel arrébb. Feleségem, aki a 800 méterre levő bankba is kocsival megy, elképedt. Végülis volt a reptéren egy metróvonal, aminek a végállomása éppen a kapunk közelében volt, ahonnan csak néhány lépcső és mozgójárda igénybevételével elértük a kapunkat. Nem mondom, hogy nem voltunk feszültek. Milánóig repültünk. Megnyugodtunk. A milánói reptér emberi mértékű, az emberek hozzánk hasonlóak. Megértették az angolomat, értettem az angoljukat. Mivel Malév géppel utaztunk volna haza, a beszállópultnál magyarul kérdezősködtem, de a kisasszony csak annyit mondott, come, come? Még nem vagyunk egészen otthon! Vorrei andare in aero con Malev a Ungheria , a Budapest. Pronto viene mia collegina. Capíto, gracia senorita. Két óra múlva otthon használhattam édes anyanyelvemet. Mindenhol jó, de legjobb otthon, még akkor is, ha gyengül a forint, és drágul a benzin.

   A tanulság. Figyelni kellene a sikeres népeket, és felvenni a tulajdonságaikat, figyelni a kudarcos népeket, és nem eltanulni a tulajdonságaikat, talán akkor mi is sikeresek lennénk.

 

Szólj hozzá!

Címkék: kína utazás hongkong döbbenet felhőkarcolók budhizmus csodálat keletázsia

A bejegyzés trackback címe:

https://refokomp.blog.hu/api/trackback/id/tr983964724

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása