Mindjárt közölném, hogy a cím nem tévesztendő össze a verőérrel, az artérával.
Egyszer volt, hol nem volt, itt sem volt, ott sem volt, de volt! Volt egyszer egy ország, nem volt túl nagy, de volt benne minden, folyók, völgyek, dombok, hegyek. Az ország mélyen feküdt, és nagy hegyek vették körül, és időnként a nagy hegyekből nagyon sok víz ment a folyókba, a víz kilépett a medréből, és elöntötte a folyó melletti területeket, elpusztította a házakat, az állatokat, és még embereket is megölt, ezért az emberek úgy gondolkodtak, hogy gátakat építenek a folyók mellé, egy gátat közelebb a folyó medréhez a kisebb áradások ellen, egy távolabbit meg messzebb a folyótól. A messzebb levő gátat elnevezték nyúlgátnak. Azt nem tudom, miért nevezték így, talán azért, mert menedéket nyújtott a kimagasló hely a nyulaknak, vagy azért mert messze elnyúlt a folyótól. A nyúlgát meg a medergát közti területet elnevezték ártérnek. Mivel az országban nagyon sok folyó volt, meg ártér, ezért lett az ország neve Ártéria. Mint mondtam, kis ország volt, és a területéből sokat elvett az ártér, ahol nem volt tanácsos lakni, építkezni, mert amikor jött az Árvíztábornok, az mindent elpusztított. Egyébként az ártéri építkezést a törvény is tiltotta.
Az emberek sokat gondolkodtak ezen, milyen érdekes is ez a víz, ha esik az eső, meg öntözünk, az jó, mert attól teremnek a virágok, a gyümölcsök, a kenyérnek való gabona, a rizs, de még a ruhának való len, kender meg a gyapot is. Az öregek mondták is a fiataloknak: " Tudjátok gyerekek, ahol víz van, ott baj van, de ahol víz nincs, ott semmi sincs!" Amikor nem volt árvíz, az ártér csodálatosan szép erdő, liget volt, tele gyönyörű fákkal, virágokkal, bokrokkal, sok érdekes, szép vadállattal, őzikékkel, szarvasokkal, csíkos kis malacokat védelmező vaddisznókkal, rókákkal, mókusokkal, ürgékkel, hörcsögökkel. Összeszámolni is nehéz, mennyiféle csodálni való állat, növény, virág van az ártéri erdőben, a levegő is tiszta, és csend van, csak a madarak éneke vidítja fel a ligetet meg a párzási időszakban a szarvasok bőgése, a fácánok "kukorékolása". Ideális hely városi embernek a kikapcsolódásra, a pihenésre, gyógyulásra, a megújulásra.
Bár a törvény tiltotta az ártéri építkezést, a kellemes környezet miatt sok ember épített kisebb nyaralót. A hatóság nem bántotta őket, de figyelmeztetést kaptak:" Ha jön az árvíz, aztán mindeneteket elvisz, magatokra vessetek!"
Volt ennek az országnak miniszterelnöke is, aki nagyon szerette a természetet, és vadászni is szokott. Minden szabad idejét az ország legszebb ártéri ligetében töltötte sok más honfitársaival együtt. Az egy kicsit zavarta, hogy este mindig be kellett menni neki a 30 km-re levő városba a szállodába, pedig szívesen töltötte volna az éjszakát az ózondús levegőjű ártéri erdőben, de ott szálloda nem volt, törvény tiltotta az építését, és kinek kell jobban betartani a törvényt, ha nem a miniszterelnöknek.
Hat évig nem is volt nagyobb gond, de a hetedik évben jött az árvíz. Szomorú lett a miniszterelnök, mert nem mehetett üdülni az ártéri paradicsomba. Az árvíz három hétig tartott. Amikor elvonult az ár, kíváncsi volt szeretett nyaralóhelyére, és meglátogatta kedves erdejét, de amit látott, az depresszióssá tette. Mindent vastagon borított a sár, a gyümölcsök, a virágok lankadtan hevertek a földön, az üdülőházikók romba dőltek, amerre nézett, siránkozó embereket látott, siratták házikójukat, kedvenc kirándulóhelyüket. Szanaszét döglött állatok hevertek felpuffadt hassal penetráns bűzt árasztva, testüket ellepték a zöld döglegyek és azok lárvái, a kígyók ki-be mászkáltak a tetemek hasából. Az édenkert képe az ellenkezőjébe csapott. A pusztulás, az enyészet áradt mindenhonnan. A madarak se énekeltek, szomorúan gubbasztottak a sáros ágakon. Legtöbbje elvesztette a fészkét, fiókáit.
Az elnök depressziója két napig tartott, utána elhatározta, hogy tenni kell valamit. Pályázatot írt ki az ártéri ligetek élővilágának megmentésére, az ártéri épületek biztonságosságára és üdülő paradicsommá változtatására, hogy az emberek erőt meríthessenek belőle, és képesek legyenek nagy és jó tettek végrehajtására. A pályázatok elbírálására bizottságot nevezett ki, aminek az elnöke ő lett.
Az egyik pályázó azt írta, hogy a fák ágaira köteleket kell kötni, hogy azon lógjanak a házak, így az árvíz nem tudja elsöpörni őket. A bizottság elvetette, mert nem szólt az élővilágról. A másik pályázó azt mondta, hogy úszó hajótestekre kell építeni, ami az árvízzel emelkedik, soha nem süllyed el, nem tesz benne kárt az árvíz. Ezt is elvetették, mert ezt a víz elsodorhatja, akár ki is viheti az országból az építményeket.
A harmadik sokkal részletesebb volt, és sok mindenre kiterjedt, és így szólt:
Az épületnek legalább 4x7 méteres alapterületűnek kell lenni, és kétszintesnek, az alsó szint legyen a garázs, amiben az autót és vagy a csónakot lehet tárolni. A garázsnak nagy kapuja legyen, és ha bele akar menni a víz, hát menjen! Autót úgy sem talál benne, a csónaknak meg nem árt. Az alsó szint vasbetonból legyen, mert ez az alap, ez tartja a házat, ezért legyen erős, rugalmas, tartós! A második szintet lehetne akár téglából is építeni, de vízzáró vakolattal kell bevonni! A nyílászárók viszonylag kis méretűek legyenek, de úgy ahogy a repülőgép, vagy a hajó ablakait, vízmentesen be lehessen zárni. A kis ablakméretek miatt a helyiségek tetőablakkal is rendelkezzenek. Az egész épületet a falakon is túlérő, vízmentes lapos tetővel kell befedni, ahol az egyes helyiségek tetejének megfelelően üvegablakok lennének biztosítva a jó megvilágítást, a szellőzést és a szükség szerinti bejutást, ha az oldalnyílászárók víz alatt lennének. A hermetikusan záró lapos tetőn termőföld lenne, azon fű, aminek több funkciója is lenne, részben meggátolná, hogy a födém a fagytól károsodjon, télen a hidegtől, nyáron a hőségtől óvná a házat, a párologtatás folytán légkondícionáló hatása is lenne, árvíz idején a növényevő állatok legelnének is rajta.
Mikor ide értek a pályázatban, a bizottság megdöbbent, nem értették, mit jelent ez, de azért tovább olvasták a pályázatot.
A felső szinthez a feljutást egy lépcső biztosítaná, ami a ház falához csuklóval rögzülne. Árvíz mentes időben az emberek ezen közelítik meg a felső szintet, árvíz idején viszont a tetőszinthez csatlakoztatnák, amin a menedéket kereső vadállatok felmehetnének, ahol élelmet, tiszta vizet is kaphatnának átvészelhetnék a kritikus időszakot. A lépcsőszerkezet alsó vége két 200 literes légmentes hordóhoz lenne erősítve, ami a vízszint emelkedésekor emelkedne, és emelné a lépcsőt is, így bármilyen vízszintnél ember, állat egyaránt meg tudná közelíteni a menedék tetőt. A tetőt a legutóbbi árvíz szintjétől 1 méterrel magasabbra kell építeni.
Árvíztábornok hatalmas pusztítást tud végezni, de korrekt ellenség, bejelenti, hogy jönni fog, rövid távon még azt is megmondja pontosan hogy mikor jön, és mekkora vízszintet hoz, így kellő felkészülés és előkészítés után ki lehet védeni károkozó hatását.
Amennyiben ilyen házak lennének, a következőképpen történne egy árvízi " csapás".
A média közli, hogy a folyó két nap múlva tetőzik az ártéri ligetnél. A tulajdonosok kitárják a garázst, kiállnak a kocsival, utánfutóra teszik a csónakot, majd a második szinten hermetikusan lezárják a nyílászárókat, majd a lépcső csuklóját a tetőhöz kapcsolják, tiszta vizet, tápot, szénát helyeznek el a tetőn, majd hazamennek és várják a híreket. Időközben még az árvíz alatt is meglátogathatják a házukat csónakkal, megcsodálhatják a vadállat seregletet a házuk tetején, leellenőrizhetik a nyílászárókat esetleg a tetőablakon be is mehetnének, élelem és víz utánpótlást vihetnének az állatoknak. Miután elvonul az ár, az állatok lejönnek a menedéktetőről, és ugyanott folytatják az életüket, mint előtte. Az emberek visszajönnek a házikójukhoz, kinyitják az ablakokat, ajtókat, tetőablakokat, kiszellőztetik a házat, megtisztítják a házak falait, és élvezik az ártéri liget nyújtotta örömöket.
A bizottság egyik tagja felszólalt: Különböző méretű létrákat kellene alkalmazni, hogy az egyiken csak a nagyobb állatok, a másikon a kisebbek mehetnének föl, így elkerülhető lenne, hogy a róka egy tetőn legyen a nyúllal, ami az utóbbira nézve végzetes helyzet lenne. Végül is a bizottság figyelembe vette a javaslatot olyan kikötéssel, hogy amennyiben a róka agresszív lenne, úgy a feljárókat különböző méretűre kellene készíteni, és alkalmazni. A másik hozzászóló úgy módosította az előterjesztést, hogy a különböző tetőkre különböző tápokat kellene tenni, így az éhes róka a rókatápos tetőre menne, az éhes nyúl a nyúltápos tetőre menne.
Végül is a bizottság elfogadta a pályázatot azzal a kikötéssel, hogy a gyakorlatban szükség szerint változtatható legyen.
A parlament törvényt hozott, amelyben megengedte az ártéri építkezést, de megszabta a feltételeit oly módon, ahogy az a pályázatban rögzítve volt.
Három év alatt szépen beépült az ártér, nem sűrűn, mert a természetszerető ember nem szereti a zsúfoltságot, hézagosan, de egyenletesen. Jött is az árvíz a negyedik évben. A ligetlakók előkészítették házaikat, és kíváncsian várták, beválik e a módszer. Az árvíz közepén meg is látogatták házaikat az ártéren, csónakokkal jöttek. Amint meglátták az állatokkal teli háztetőket, felkiáltottak:" Nézzétek,Noé bárkái!" Olyan árvíz volt, hogy a tetők mindössze fél méterrel álltak a víz szintje fölött. Minden tető tele volt állattal. A vadászok nem vették elő a puskájukat. Furcsa mód egy tetőn volt a róka a nyúllal, de a nyúl nem félt, a róka nem támadott, bolond lett volna hadakozni, mikor ott volt a finom rókatáp.
A miniszterelnök még jobban megszerette az ártéri ligetet, és a következő ciklusban is ő lett a miniszterelnök, azt mondták róla, ő olyan vezér, aki úgy gyarapította az országot, hogy nem hadakozott a szomszéd népekkel.
