Az elmult időszak borzalmas eseményei arra késztetnek, hogy írjak a társadalomról leszakadt családokról, akik létezésük érdekében megélhetési bűnözésre kénytelenek vetemedni, vagy kétségbeesésükben uzsorások hálójába kerülnek, erőszak okozói, vagy áldozatai lesznek.
Mindennek a kindulópontja, hogy nincs munkájuk, nincs tisztességes megélhetésük, szinte minden jövedelmük a különböző segélyekből van, ami legföljebb a legalapvetőbb létszükségletre elegendő, vagy még arra sem.
A megélhetési bűnözést a társadalom azon tagja, aki nem kárvallottja, megérti, megbocsátja.
De miért nem kapnak munkát? Ha megnézzük a statisztikát, azokban a népcsoportokban a legtöbb a munkanélküli, ahol a képzettség a legalacsonyabb. De miért van az, hogy a társadalom ezen rétegében a képzettség szinvonala majdnem a nullával egyenlő.
A személyiségünk többek között attól függ, hogy milyen nevelést kaptunk. Az első indító nevelést a család adja elsősorban a szülők példamutatásával. Ha egy családban a szülők nem jártak iskolába, nem tanultak szakmát, a gyerekek a példa okán szintén nem akarnak iskolába járni, szakmát tanulni. Ha azt látják, hogy a nagyszülők, a szülők is segélyeken éldegélnek munka nélkül, ők is erre törekszenek.
Ahhoz, hogy egy jó képességű gyerek teljesíteni tudjon, feltétel kell, egy szobácska, legalább 2x3 méteres, vagy egy ekkora szobarészlet, ahol félre tud vonulni, felkészülni az órára, megírni a leckéjét, bátorkodva még a számítógépet is a feltételekhez sorolnám.Nos, az ilyen leszakadó családoknál ezek a feltételek nincsenek meg, így a gyerek készületlenül megy az iskolába, ahol nem lesz sikerélménye, sőt a tanártól és az osztálytársaitól is megaláztatást kap, meggyűlöli az iskolát, a tanulást. Azt látja viszont, hogy mennél több a gyerek egy családban, a társadalom annál jobban megbecsüli, megfizeti családi pótlék, szocpol, segélyek stb formában. Ahogy lehet, családot alapít, gazdaságos számú gyereket nemz, szül, akik ugyanarra a sorsra jutnak, mint szüleik. Képzetlen, segélyből élő munkanélküli emberek lesznek. A sok segélyeznivaló emberek miatt egyre nagyobb teher jut azokra, akik értéket teremtenek.A termelt értékekből egyre kevesebb jut maguknak. Felmerül bennük a kérdés, érdemes e dolgozni, ha munkájuk gyümölcsének jelentős részét a munkanélkülieknek adják, akik munka nélkül nem élnek rosszabbul, mint azok, akik reggeltől estélig robotolnak. Ha keveset adnak segélyezésre, a leszakadók nem kapják meg a létminimumot, kénytelenek megélhetésbűnözni, vagy erőszakos dolgokat elkövetni, vagy annak áldozatává válni.
Aki segélyt kap és abból él, megalázó, aki keményen dolgozik és értéket teremt, ennek az értéknek egy részét át kell adni annak aki -bár önhibáján kívül- nem dolgozik, szintén megalázó.
Valami megoldásnak lenni kell, hogy ez az ördögi kör megszakadjon!
Visszatérek a neveléshez.Munkára, szakmára kell nevelni az embereket! A felnőtteket nagyon nehéz, de a gyerekeket nem reménytelen.Föl kell mérni a családokat, hogy a gyerek nevelésének, tanításának megvannak e a feltételei! Ha nincsenek meg, el kell helyezni a gyereket olyan intézetben, ahol ezek a feltételek biztosítottak. Az elhelyezést 5 éves korban kellene elkezdeni, hogy mire elsőosztályosok lesznek, meglegyen a kellő szókincsük, nyelvtani ismeretük, megértő készségük az első osztály anyagának elsajátításához. Az intézetben csak kíváló, türelmes és gyermekszerető pedagógusokat lenne szabad alkalmazni. A tanárok, nevelők arra is figyelnének, melyik gyerekben milyen képesség szunnyadozik. Gyakori kérdés lenne, mi szeretnél lenni. Az intézet végigkísérné a tanulóját, míg a 8 osztályt el nem végzi, de a minimális cél a sikeres szakmai képzés lenne. A nevelők óvatosan irányítanák a tanulókat a hiányszakmák felé, a legjobb eszüeket a diplomaszerzés irányába. Így egy generáció után keresett, képzett szakemberek kerülnének ki az intézetből.
Az intézetben minden feltételt biztosítanának a tanulóknak, étkezés, meleg háló, és a tanítás után 3 óra csendes meleg környezetben tanulás, ahol mást nem tud tenni a tanuló, mint nevelői felügyelet mellett felkészülni a másnapi órára. Mivel felkészülten megy az órára, sikerélményben lesz része, megszereti a tanulást, élvezi a tudás birtoklásának az örömét.
Sokan úgy gondolják, kegyetlenség egy ötéves gyereket elszakítani a szüleitől. Nem nevezném elszakításnak, hiszen a gyerek a hétvégét, az ünnepeket, a szüneteket, tehát az évnek több mint a felét a családjában töltené, élvezné a család melegét, a szülői szeretetet, megtanulná, hogy van egy közeg, ahol lehet lazítani, és van egy másik, ahol teljesíteni, fejlődni, alkotni kell. Ha ezt megtanulja, máris olyan ember lesz, aki akarja, kívánja a munkát, és jobban értékeli a munka utáni pihenést, nem érzi a megaláztatást, hogy mások könyöradományából él.
Olykor fültanuja vagyok olyan beszélgetéseknek, ahol munkanélküliek és dolgozók vannak együtt. A munkás szemére veti a segélyezettnek "az én munkám járulékából fizetnek neked, én tartalak el", a felelet erre: dolgoznék én is, ha adnának munkát! Itt vége szakad a beszélgetés. Belegondol a munkás, mégis jobb neki, munkájából, nem könyöradományból él, és még másokat is eltart.
Visszatérve az intézethez. Vasárnap este, vagy hétfőn reggel buszok vinnék a nebulókat a képzés színhelyére, hogy pénteken ismét visszavigyék a családhoz, a nebuló eldicsekedne, milyen jó jegyeket kapott, a szülők eldicsekednének, milyen okos a gyerekük, a gyerekek az intézetben elmesélnék, mi volt otthon, szerintem nem lenne szintelen a helyzet.
A jelenlegi helyzetben sok jóképességű szerencsétlen környezetű gyerek elkallódik, ez a rendszer segítené kiemelni a jóképességüeket.
A Jóisten nem mindig a gazdagok csemetéinek adja az észt, a tehetséget.
