Ilyenkor november elején fölvetődik bennem a gondolat, vajon jó e, humánus e a halottakkal kapcsolatos kulturánk? Miután meghal valaki, koporsóba tesszük, ünnepélyes keretek közt elbúcsúztatjuk, bezárjuk a koporsóba, mélyen eltemetjük többé nem látjuk, elfelejtjük az arcát, az alakját, az egyéniségét.
Arra gondoltam, mi lenne, ha halála után az embert felöltöztetnénk kevenc ruhájaába, amit viaszból mintáztatnánk meg. Így viaszruhástól beborítanánk agyaggal, amit egy égetőkemencében elégetnénk. Az égetett agyag szarkofág, klisé, öntőformából a teste, ruhája kiégne, de megmaradna a pora és felöltözött testének a negatívja. A porát belekevernénk a folyékony műkőbe, amivel kiöntenénk az öntőformát, megkeményedés után kivennénk a formából, kissé retusálnánk az arcát, hogy olyan legyen, mint élete javakorában, befestenénk, hogy élethű legyen. Az így szinte új életre keltett szeretett hozzátartozónkat elhelyeznénk kedvenc területére, virágoskertbe, kiskapu mellé, műhely mellé. Mindennap látnánk, eszünkbe jutna személyisége, talán nem is hiányozna annyira, talán a lelke is jobban érezné magát, ha nem idegenek közt a temetőben, hanem szerettei közt a lakás környékén lenne.
